gyász

"A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál."

/ Laurell Kaye Hamilton /
"Legszebb emlék a szeretet, melyek mások szívében hagyunk magunk után."

/ Cicero /



"Nézzétek e főt, ez összeomló kedves szemet.
Nézzétek, itt e  kéz, mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve, mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka."

/ Kosztolányi Dezső /



"Látjátok feleim, egyszerre meghalt,
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló."

/ Kosztolányi Dezső /





"Ha meghalok, engedj,
hadd menjek el!
Vár reám, mit látnom s
tennem kell.
Könnyeiddel magadhoz
ne köss,
Örülj, hogy sok évünk 
volt közös."





"S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk."






A gyász és a lezárás természetes dolog ilyen fiatal korban is. Nem bűn az, ha valaki tovább él, és mer boldog lenni. Attól a halottak emléke nem lesz kevesebb.
(Rana Raas)





A gyász húsevő. Belőlünk táplálkozik, akár ébren vagyunk, akár nem, akár küzdünk ellene, akár nem. Éppúgy, mint a rák. Aztán egy reggel felébredünk, és azt vesszük észre, hogy minden más érzelmet - örömöt, irigységet, kapzsiságot, még a szerelmet is - felemésztett. Mi pedig egyedül maradunk a gyásszal, pőrén állunk előtte. És a gyász rabjai leszünk.
(Dennis Lehane)





"Életed virágában csapott le a rút halál.
Tündöklő jövőd semmivé lett.
Az angyalok őrizzék örök álmodat....
Én már többé nem békélek."




"Ordítani tudnék a fájdalomtól, ezt nem lehet kibírni!
Édes Istenem, lesz-e még nap, amikor nem fogok sírni?
Lesz-e még nap, amely ezután is ugyanúgy kel fel?
Lesz-e még élet (hiszen már soha nem jössz el!) ?
Halódó poraid a szél viszi tova....
Megvert a Sors, a kegyetlen, a mostoha!
Elvett tőlem téged, pedig te voltál a mindenem.
Segíts e fájdalmat hordozni, könyörgöm Istenem!"
(Simon Ágnes)




Apró csillagok utat jelölnek,
Vége a kínnak, földi szenvedésnek.
Megmásíthatatlan a végzetes hatalom,
Angyalkák sereg kísérjen utadon!
Álmod a nyugalom szent csókja övezze.
Mi, elhagyottak, szeretünk örökre!





Mikor elmentél, kialudt egy csillag,
Az angyalok a menyországba hívtak.
De sajnos itt lent elvesztettünk téged,
A legtisztább angyalát földnek s az égnek.




Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd


Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére és futott, telefonált
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon